Timigazda elutazott egészen messze, nagyon messze, Zoligazda pedig hogy mondhatna nemet Mandulának, hogy eljuttassa a leveleit.
"Kedves gazdám,
nem tudom, hogy hol van pontosan az a Kazahsztán, de abból ítélve, hogy mennyi ideig pakoltatok egy mekkora bőröndbe, szóval abból ítélve egészen messze. (Egyébként nem értem, hogyan lehet valami olyan messze, hogy engem nem vittél el.)
Igyekszem rendesen túlélni ezeket az apás-lányos napokat, mert úgy sejtem, gazdaZoli etet majd olyan és annyi finomsággal, amivel egyébként fukarkodna, és felenged majd olyan helyekre is, ahova nem kellene, de biztos, hogy nem kell fel olyan korán értem, és szerintem abban sem számíthatók rá, hogy kifésülje a bundámat.
Az első nap nagy része eseménytelenül telt, és annak ellenére, hogy igencsak kapkodósra sikerült a reggeli sétám, egészen jófej voltam, hogy végig aludtam a napot, és türelmesen vártam gazdaZolit, aki megint ellépet a munkahelyéről, és a szokottnál kicsit hamarabb jött hozzám. Így viszont a szociális csúcsidő előtt értünk a futtatóra, ahol kutya nem, csak jóidő volt, szóval maradt a labdázás. Most ahogy egyre tavaszodik, úgy kel életre a futtató, s bár sikerült megszívnom az egyetlen hóhelyzetet (nyilván nem neked köszönhetően), még mindig nem lehetünk elég hálás az enyhe télért.
Aztán a legjobb eldobja-visszahozom résznél katt, rámtette a pórázt, és leindultunk a Hegyről. A térre. A kőpadokhoz. A nagyfához. És még tovább. Annál is tovább, ameddig te se vittél még el. Na most itt elég para minden, mert egyrészt tele vannak autóval, (többhez odamentem, de nem szálltál ki belőle), másrészt a frász kitör a kapuk alja alól kiordibáló fajtársaktól. És ha ez még nem lenne elég, az összes szintemelkedésnél lenyomja a seggem a földre gazdaZoli, és ott álldogálunk, amíg azt nem mondja: mehetsz.
Azért az első út elég para: zaj, szag, hang és emberek, nagy, és magas emberek,
jajdecukikutyahadsimogatomeg, persze jól esik, de kíváncsi vagyok, mit szólnának, ha egy őket próbálná egy náluk 12szer nagyobb szőrös valami megnyomorgatni.
Hoppá! Ezt a házat ismertem, ahova mentünk, már az utca végéről kiszúrtam. Egyrészt van két kisember, másrészt rengeteg, r-e-n-g-e-t-e-g száraz kenyér darab. Aha. Ha beengednének. Mindegy. Kint maradtam Csillával és Barnával játszani, próbáltam megenni a madáreleséget, de Zoligazdához hasonlóan ők sem jófejek, és nem engedték. Mindegy. Szaladgáltunk, amíg el nem tűntek. Szerencsére kiszúrtam, hogy Zoligazda bent ül egy asztalnál, egy papírral és bottal játszik, dörzsöli a homlokát, könyvet lapozgat, láthatóan a kiutat kereste hozzám. Valamiért viszont ő nem látott engem, szóval inkább ugráltam, ugattam, sírtam, nyüszögtem és kapartam a festéket, hogy észrevegyen. Ez bevált. Sőt. Még egy csontot is kaptam érte, köszönetképpen, hogy segítettem neki. De a szerencsétlen aztán megint visszazárta magát, tehát kénytelen voltam rákapcsolni kicsit.
Utána még mentünk egy kört a városban, és találkoztunk legkedvesebbLászlóval, akinek sikerült felmásznom a nyakába, és képzelheted, hogy örültem, egyrészt az ismerős arc, másrészt benne volt az összes bizodalmam, hogy észhez téríti Zoligazdát. Kicsit megmutattam a királyuccának, hogy ki a legcukibb kiskutya ma a vidéken. A számításom bevált, Laci hazaterelt minket a Hegy lábáig, onnan meg már Zoligazdának is sikerült hazatalálni.
Szerencsére belebotlottunk Jackie-ékbe, így még szaladgáltam-birkóztam egyet vele. Csak már elég szomjas voltam, de találtam egy finom, illatos lefolyót, amit Jackie-nek is megmutattam, de erre meg Zoligazda feszült be, és tette rám a pórázt. Tök jó, otthon úgyis annyi izgalom van, bah.
Itthon viszont extra rizs-húsleves-pulykanyakhús-tészta vacsorát kaptam, kipukkanásig ettem, aztán kidőltem. Este még sétáltunk, hagytam a könyveivel játszani Zoligazdát. A te hangoddal álmodtam, de mire felkeltem, már nem voltál sehol.
mancsol:
Mandula
u.i.: gazdaZoli azt mondja, ahova mentél, sok a teve. Az nem tudom milyen, de ha hoznál belőle kóstolót, az elég menő lenne."
